Hálaadás

Tegnap be kellett mennem Budapestre. A Ferenciek teréről végig gyalogoltam a Rákóczi úton, egészen Zuglóba, a Róna utcáig. Szinte megütött a rengeteg inger. Az emberi sorsok: a nagy számú hajléktalan és koldus, az energikus és szép fiatalok, a hangos és agresszív emberek tömege, a nappali részegek száma, a bűz, a bérházak kopott és málló szépsége, a belváros káosza, az az ijesztő idegenség, ami színeivel, kellemetlen szagával betolakodott az elmémbe: a valóság. Egyszerre volt jó érzés egynek lenni velük a tömegben, ugyanakkor jó volt tudni, hogy a nap végén hazatérhetek Budapestről. Egész úton hálát adtam azért, ahogy élhetek; azért, amivel a napjaimat töltöm; azért, hogy hittel és reménységgel dolgozhatom, kelhetek és fekhetek. Értsd jól: kiváltságosnak érzem magam, amiért Isten és az emberi lélek dolgaival tölthetem az életemet, és szemlélődve haladhatok át ezen a valóságon: egyszerre benne, és mégis belső szabadsággal rátekintve. Egyformák vagyunk, nem vagyok se jobb, se különb, mégis szerencsésnek érzem magam, hogy ezt így láthatom. Istennek legyen hála!